Lelkipásztori napló. Igehirdetések gyüjteménye.

"A világosság a sötétségben fénylik." Jn 1:5

Kedves Testvérek!

Erre a honlapra már új tartalmak nem kerülnek fel.

Igehirdetések továbbra is olvashatók a következő címeken:

 

www.bonyhadireformatusok.blogspot.com

www.bonyhad.reformatus.hu

www.bonyhadireformatusok.network.hu

 

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, ref. lelkész

2011. március 20.

-----------------------------------------

punkosd_33.gif

A bizonyságtevő élet
Olvasmány: ApCsel 8, 26-40
„Hanem válasszatok ki magatok közül, atyámfiai, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába, mi pedig megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett.”
ApCsel 6, 3-4.

A mai igénk alapján arról szeretnék beszélni, hogy Isten a magunkfajta kis embereket nagy dolgokra akarja használni. A kérdés csupán az, hogy mi felismerjük-e ezt és engedjük-e, hogy Isten használjon minket.

            Ebben a világban sok olyan keresztyénre lenne szükség, akiket Isten használhat az Ő országának terjesztésére, az evangélium hiteles hirdetésére. Sajnos az egyházi közgondolkodásban még mindig tartja magát az a téves elképzelés, hogy a misszió csak a lelkészek feladata. A gyülekezet tagjainak feladata pedig az, hogy vasárnaponként illedelmesen hallgassák meg a prédikációt, aztán, némi kegyes önelégültséggel ott folytassák életüket, ahol abbahagyták.

            A Biblia azt tanítja nekünk, hogy minden olyan alkalom, amikor Isten igéje hangzik, egyrészt a lélekmentésnek, a Krisztushoz hívásnak, az egyén üdvössége munkálásának a lehetősége, másrészt a hívők felkészítése a világban folyamatosan végzett lelki munkára. Aki Isten kegyelmét megkapta, az ennek a nagy lehetőségnek a birtokába jutott, s egyben kötelessége is lett, hogy erről a kegyelemről másoknak is beszéljen, hogy Isten most már általa menthessen meg másokat.

            Ez alól a szép és nehéz feladat alól azonban sok hívő ember igyekszik kibújni, azzal az indokkal, hogy nincs neki erre tehetsége, nem ért hozzá, nem tudja, hogyan kell bizonyságot tenni, ezért nem is próbálkozik ilyesmivel.

            Az Apostolok Cselekedeteinek könyvét olvasva számos olyan példát láthatunk, hogy Isten egyszerű, hétköznapi embereket, hogyan használ fel nagy feladatok elvégzésére. Hogyan lettek ezek az emberek alkalmasokká erre? Mi tette őket használhatókká Isten kezében? Igaz-e az állítás, hogy a hatalmas Isten bármelyikünket használni tudja, nem emberi mértékkel mérve az erre alkalmasnak látszókat. Az Isten országában nincs kis szolgálat meg nagy feladat, csak hűséges szolgák vannak, meg hűtlen és használhatatlan szolgák. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvében Lukács evangélista a misszió hőskorát írja le, de nemcsak a nagy apostolok tetteiről számol be, hanem olyan egyszerű hívő emberekről is, akiknek az életéről nem sokat tudunk, de akik Istennek engedelmeskedve mégis hasznos eszközei voltak az Úr munkájának.

A mai vasárnappal szeretnék egy új sorozatot kezdeni, amelyben az Apostolok Cselekedeteinek könyvéből néhány olyan személyt vizsgálnánk meg, akik hozzánk hasonló mindennapi keresztyén emberek voltak, Isten mégis nagy dolgokra tudta őket használni.

Kezdjük a sort ma Fülöp diakónussal. Tudjuk, hogy a 12 apostol között is volt egy Fülöp nevű tanítvány, de itt most egy másik Fülöpről van szó. Ez a Fülöp, aki később diakónus lett, Jézus menybemenetele után jutott hitre és lett aktív tagja a jeruzsálemi keresztyén gyülekezetnek.

Az Apostolok Cselekedeteinek Könyve Fülöp életének három jelenetét is lejegyzi a számunkra. Először arról hallunk, hogyan állt be a szolgálatba Fülöp, azután arról, hogy hogyan viselkedett egy  nagy megpróbáltatás idején, végül pedig arról, hogy hogyan vezetett Fülöp másokat az Úr Jézushoz.

1.      Hogyan állt be a szolgálatba Fülöp? Hogyan lett belőle bizonyságtevő tanítvány?

„Tetszett ez a beszéd az egész gyülekezetnek, és kiválasztották Istvánt, aki hittel és Szentlélekkel teljes férfi volt, valamint Fülöpöt, Prokhoroszt, Nikánort, Timónt, Parmenászt és Nikoláoszt, az antiochiai prozelitát, az apostolok elé állították őket, és imádkoztak, rájuk tették a kezüket.” (ApCsel 6,7).

A neve után ítélve Fülöp görög, tehát pogány származású ember volt, aki befogadta Jézus Krisztust a szívébe, megkeresztelkedett és csatlakozott a jeruzsálemi keresztyén gyülekezethez. Arról nem értesülünk a Bibliából, hogy hogyan tért meg Fülöp, csak arról hallunk, hogy hűséges tagja volt a jeruzsálemi gyülekezetnek.

Azt olvassuk, hogy az apostolok kezdetben nemcsak prédikáltak, hanem a gyülekezeten belüli szeretetszolgálatot is végezték. Ez a diakóniai munkaterület egy idő után azonban úgy megnövekedett, hogy az apostolok nem győzték ezt a szolgálatot egyedül végezni. Összehívták a gyülekezetet, meghatározták a feltételeket, amelyek alapján aztán kiválasztottak hét férfit a szeretetszolgálat végzésére. Ezek között, a diakónusnak kiválasztott hét férfi között, volt tehát Fülöp is.

A munkatársakat a gyülekezet közössége választotta ki, az apostolok által meghatározott négy feltétel alapján. Érdemes nekünk is ezeket a feltételeket egy kicsit közelebbről megvizsgálni. Ebben az esztendőben gyülekezetünk presbiterválasztásra készül. Vannak, akik már a névsort is összeállították, hogy kikből álljon majd az új presbitérium. Én nem ismerem ezt a névsort, nem tudom, kiknek a nevei vannak rajta a listán, és nem tudom azt sem, hogy milyen kritériumok alapján választottak ki egyeseket. Azt gondolom azonban, hogy listaírogatásnál fontosabb lenne először Isten Igéjére figyelni, azt megvizsgálni, hogy milyen kritériumokról beszél a Biblia, amikor a gyülekezetben való szolgálatra akarunk személyeket kiválasztani.

a.) Az első feltétel, amiről a Biblia beszél: „Hanem válasszatok ki magatok közül, atyámfiai…” (ApCsel 6,3/a). Annak az embernek tehát, akit szolgálatba akarnak állítani a gyülekezetben, olyan embernek kell lennie, aki a gyülekezet közösségének aktív tagja, megtért és elkötelezte magát a Jézus Krisztus követésére, s erről mind otthoni életvitelével, mind pedig a gyülekezet életében való részvételével, az istentiszteletek látogatásával jó bizonyságot tud tenni.

b.) A második feltétel így hangzott: „… akiről jó bizonyságot tesznek” (ApCsel 6,3/b). Olyan emberekről van itt szó, akik nem magukat ajánlják, és nem is kell másoknak ajánlgatni őket, vagy korteskedni mellettük, mert a gyülekezet egész közösségének egyöntetűen jó véleménye van róluk. Vagyis hiteles emberek. A hit és az istenfélelem hatja át az egész életüket. Nemcsak olyan vasárnapi keresztyének voltak, akik egy héten egyszer megjelennek a gyülekezetben, egy óra hosszáig keresztyénnek mutatják magukat, aztán mennek tovább és a hétköznapokban folytatják tovább az istentelen életmódjukat. Hiteles keresztyén csak az lehet, akinek az életében a vasárnapok és a hétköznapok nem állnak ellentétben. Akik nemcsak hetente egyszer akarják tisztelni az Istent, hanem életük minden napján. Vannak-e ilyen hiteles keresztyén életet élő tagjai gyülekezetünknek, akiknek valóban meglátszik az életükön, hogy Jézus Krisztus tanítványai?

c.) A harmadik feltétel, amit olvasunk: „… akik telve vannak Lélekkel” (ApCsel 6,3/c). A gyülekezet közösségének egyöntetű jó véleménye, úgy tűnik, önmagában még nem elég a szolgálatra való alkalmasságra. A világban sok jó szándékú és erkölcsös életet élő ember él. A különböző társadalmi és kulturális szervezetekben az ilyen embereket szokták megválasztani vezetőnek. Az Isten gyülekezetében azonban a jó szándék és a jó erkölcs még nem elég. Az Ige arra tanít, hogy a gyülekezetben tisztséget betöltő személyek olyan Szentlélekkel teljes férfiak kell, hogy legyenek, akikben Isten Lelke él és munkálkodik, akik bölcsességgel tudnak szólni, Isten igéjéhez igazodik gondolkozásuk és életgyakorlatuk, és ez mindenki számára világosan felismerhető.

d. Végül a negyedik feltétel ez: „… akik telve vannak… bölcsességgel” (ApCsel 6,3/d). A bölcsesség soha nem velünk született tulajdonság, hanem felülről adatik az embernek. Amit a Szentírás bölcsességnek nevez, az nem azonos az értelmi képességgel, a műveltséggel, a tanultsággal, de még az intelligenciával sem, hanem az Isten ajándéka. Nem feltétlenül a több diplomás magasan képzett emberek azok, akik bölcs embernek is tekinthetők. Néha az egyszerű józan paraszti ésszel megáldott emberek több bölcsességgel rendelkeznek, mint a tudásukra és műveltségükre oly büszke diplomások. Jakab leveléből tudjuk, hogy Isten mindenkinek készségesen adja ezt az ajándékot, aki eljutott már az alázatnak és az önismeretnek arra a fokára, hogy látja, önmagától nincs neki ilyen bölcsessége. „Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek? Mutassa meg magatartásával, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz! Ha pedig keserű irigység és viszálykodás van a szívetekben, ne kérkedjetek, és ne hazudjatok az igazsággal szemben. Ez a bölcsesség nem felülről jön, hanem földi, testi és ördögi. Mert ahol irigység van, és viszálykodás, ott zűrzavar és mindenféle gonosz tett található. A felülről való bölcsesség először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló és nem képmutató.” (Jak 3,13-17).

2.      Hogyan viselkedett egy nagy megpróbáltatás idején Fülöp?

„Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak Júdea és Samária területén.” (ApCsel 8,1.)

Ahogy a gyülekezet nőtt, úgy kezdett dolgozni az ördög is, és ez így szokott lenni mindig, erre sajnos számítani kell. Jeruzsálemben megindult a keresztyének üldözése, és ez a második jelenet, ahol újra hallunk Fülöp diakónusról. Krisztus ellenségei a hét diakónus közül egyet, Istvánt elfogták, hamis vádak alapján elítélték és elrettentő példaként nyilvános megkövezéssel kivégezték. Ezt követően pedig az apostolok kivételével a keresztyének nagy része az üldözések miatt elhagyta Jeruzsálemet.

 Fülöpről azt olvassuk, hogy a gyülekezet többi tagjával együtt ő is kénytelen elhagyni Jeruzsálemet: „Fülöp lement Samária városába, és ott hirdette nekik a Krisztust.” (ApCsel 8,5). Ott kellett hagynia az otthonát, az elkezdett munkát, súlyos válságon és próbatételen megy át az élete és mégis örömhírt tudott hirdetni. Azért, mert az evangéliummal volt tele a szíve. Akinek Jézussal van tele a szíve, és a benne megtalált örömmel, az üldözések közepette is ezt az örömöt tudja szólni.

A Jeruzsálemben támadt üldözés nem, hogy akadálya lett volna a missziónak, hanem éppen ellenkezőleg, ez adott hozzá új hajtóerőt. Azok a keresztyének, akiknek ott a jeruzsálemi gyülekezetben jó volt együtt lenni, önmaguktól nem szívesen mentek volna el más vidékekre az evangéliumot hirdetni. Pedig Jézus Krisztus a mennybemenetelekor éppen erre adott parancsot a tanítványainak: „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8) A Jeruzsálemi gyülekezet keresztyénjei eddig jól elvoltak magukban, a misszióra eddig nem nagyon gondoltak, most azonban az üldözés kényszerítő körülménye folytán mégis szerteszéledve hirdetni kezdik az evangéliumot. Fülöp munkája nyomán Samáriában nagy ébredés támad. „A sokaság egy szívvel és egy lélekkel figyelt arra, amit Fülöp mondott, mivel hallották és látták azokat a jeleket, amelyet tett.” (ApCsel 8,6)

Valószínűleg maga Fülöp csodálkozott ezen a legjobban, mert őt nem erre választották ki, ő eredetileg diakóniai munka végzésével volt megbízva. De az új helyzetben megtalálta a számára Istentől kijelölt új feladatot. Fülöp nem keresett kifogást, kész volt ebben is engedelmeskedni az Úrnak.

Vajon mi kell ahhoz, hogy mi mai keresztyének, akik a jeruzsálemiekhez hasonlóan szívesebben zárkózunk a templomaink négy fala közé, végre kimozduljunk, végre elinduljuk az evangélium üzenetét hirdetni?

3.      Hogyan vezetett másokat az Úr Jézushoz Fülöp?

„Az Úr angyala pedig így szólt Fülöphöz: Kelj fel, és menj Dél felé a Jeruzsálemből Gázába vezető útra, amely néptelen.” (ApCsel 26,2).

Miközben Fülöp Samáriában végzi a sikeres evangelizációs munkáját, Istentől egy, a számára nagyon meglepő parancsot kap, a Gázába vezető járatlan útra kell elmennie, egy olyan missziói munkaterületre, ahol nem lehet sok eredménnyel számolni a szolgálatban.

Az engedelmes szolgának elég annyi, amennyit éppen mond az Úr. Fülöp magatartására az a jellemző, hogy nem kérdezősködik, nem akadékoskodik, hanem megteszi azt, amit az Úr kér tőle. A helyszínen, pedig megkapja a következő parancsot: egy arra menő hintóhoz kell csatlakoznia. Azon az úton ment ugyanis hazafelé az etióp kincstárnok, aki Jeruzsálemben járva egy bibliát vásárolt magának és most éppen azt olvassa, de nem érti. Fülöp hozzá csatlakozik és megmagyarázza neki azt az igerészt, amelyben ő épp Jézus Krisztusról olvasott egy próféciát az Ézsaiás könyvéből. Isten Szentlelke hitet támasztott ennek az embernek a szívében és még ott útközben egy vízhez érve meg is keresztelkedett, és hívő emberként, Krisztussal a szívében maga is bizonyságtevő emberként tért vissza a hazájába. Így jut el az evangélium egy másik kontinensre, Afrikába. „… és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8). Egyháztörténeti jelentőségű találkozás volt ez, de Fülöpnek erről fogalma sem volt, ő csak egyszerűen engedelmeskedett Istennek. A Szentlélek szívesen használ ilyen engedelmes eszközöket, magunkfajta kis embereket, Fülöpöket.

A történet végén azt olvassuk, hogy a keresztelés után a Szentlélek azonnal elragadta Fülöpöt. Isten szolgái tudják, hogy nem nélkülözhetetlenek. Nem mi váltjuk meg a világot, az már meg van váltva. Mi csak hirdetjük a megváltás örömhírét, Isten lelke pedig munkálkodik az elhangzott Ige által.

Mi kell ahhoz, hogy használhatók legyünk az Isten kezében? Mindenekelőtt kell egy döntés, ahogy ez Fülöp esetében is megvolt, hogy ő ahhoz a gyülekezethez csatlakozik, vállalja, hogy annak közösségnek élő tagja lesz. Kell a tiszta erkölcsös élet, amire még az ellenség sem mondhat rosszat. Fülöp nem magát ajánlja, nem tolakszik, nem akar mindenáron vezető pozícióba jutni a gyülekezetben, ő türelmesen kivárja és elfogadja a szolgálatot. Engedte, hogy a Lélek munkálkodjon benne és általa. Fülöp legjellemzőbb tulajdonsága, hogy Isten Szentlelke által vezetett ember volt.

Istennek ma is használható szolgák, bizonyságtevő tanítványok kellenek. Mi azok vagyunk-e? Benne vagyunk-e már ebben a szolgálatban? Bizonyságtevő életet élünk-e? Isten mindnyájunkat hív ebbe a szolgálatba, azokat is, aki eddig még nem ismerték Őt. Isten Lelkét bárki megkaphatja, akit tiszta szívvel és őszinte bűnbánattal fordul hozzá és kész neki engedelmeskedni! Ámen.

 2011. január 23. Bonyhád


"Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Jn 3,16

Tisztelettel: Mészáros Zoltán

http://www.bonyhad.reformatus.hu
http://www.bonyhadireformatusok.network.hu
http://www.bonyhadireformatusok.blogspot.com

kozosseg.gif

 

Miért jó a gyülekezethez tartozni?

Olvasmány: ApCsel 4,23-37

„A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából bármit is a magáénak, hanem mindenük közös volt. Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon.” ApCsel 4,32-33

 

A mai igerészben betekintést kapunk az első keresztyén gyülekezet életébe. Nagyon fontos azt észrevenni, hogy az Apostolok Cselekedeteinek könyve nemcsak egy-egy apostol vagy hívő keresztyén ember életéről beszél, hanem ezeket a személyeket és eseményeket mindig a gyülekezet közösségén keresztül mutatja be. Tulajdonképpen nem is lenne helyes azt mondani, hogy az apostolok cselekedeteiről szól ez a könyv, hiszen sokkal inkább szól Isten Szentlelkének cselekedeteiről, amelyeket az ő egyháza építésére vitt véghez. Az apostolok és más hívő emberek pedig mindig csak eszközök voltak, akik által Isten Szentlelke munkálkodott. A cél sosem csak az egyén, hanem mindig a közösség, a gyülekezet építése volt. Az első pünkösd alkalmával Isten Szentlelke egyen-egyenként adatott a tanítványoknak és mindazoknak, akik megtértek és Krisztusban hittek, s így alakulhatott meg az akkor mintegy 3000 lelket számláló első keresztyén gyülekezet. Isten Szentlelke közösségbe hívja és valódi közösséggé is formálja a tanítványokat és a Krisztusban hívőket.

Három vonatkozásban szeretném megvizsgálni azt a kérdést, miért jó a keresztyéneknek gyülekezethez tartozni. Szeretnék beszélni a gyülekezethez tartozás feltételeiről, következményeiről, és annak áldásairól.

1.                 A gyülekezethez tartozás feltételei

„Amint elbocsátották őket, elmentek övéikhez, és elbeszélték, miket mondtak nekik a főpapok és a vének.” (ApCsel 4,23).

Az ApCsel 3-4 fejezete leírja, hogy Péter és János apostol a jeruzsálemi templom ékes kapujában találkoztak egy sánta koldussal, akit ők Jézus nevében meggyógyítottak. A nyilvánvaló csoda láttán hatalmas tömeg gyűlt össze, a két apostol pedig bizonyságot tett a sokaság előtt Jézusról. Emiatt aztán a főpapok parancsára letartóztatták és börtönbe zárták őket. Péternek és Jánosnak ugyanazon nagytanács előtt kell megállnia, amely nem is olyan rég Jézust halálra ítélte. Most azonban megelégednek azzal, hogy megfenyegetik őket és megtiltják, hogy Jézus nevében tanítsanak, s aztán elbocsátják őket.

Most az egyszer tehát még megmenekült a két tanítvány. De vajon mit tesznek ezután? Emberileg nézve azt gondolnánk, hogy okulva a tapasztalatokból ezek után messze elkerülik a gyülekezet közösségét, persze a maguk módján megmaradnak Krisztusban hívő embereknek, de tartózkodni fognak attól, hogy erről nyilvánosan beszéljenek, vagy a keresztyén gyülekezethez való tartozásukat nyíltan felvállalják. Hiszen életük nekik is csak egy van, amit most épp, hogy csak sikerült megmenteniük…

Nos, valami ilyen reakcióra számított a nagytanács is: az apostolok a fenyegetés hatására elhallgatnak, s aztán az egész Krisztust követő mozgalom szép csendesen feloszlik.

A dolgok azonban mégsem így történtek. Az apostolok ugyanis nem egyedül voltak, ott állt mögöttük a gyülekezet közössége, ahová ők visszamentek, és ahol együtt imádkoztak Istenhez. 

A keresztyén élet minden esetben válaszút.  Választani kell és a választott út válasz. Péter és János esetében is így történt. Mit tesznek, amikor elmehetnek a nagytanács elől? Visszamennek a gyülekezetbe, imádkoznak (24. v.), énekelnek (25. v. – a 2. zsoltárt idézi), hitvallást tesznek és igét hirdetnek (31.v.). Valójában itt az ősgyülekezet egy istentiszteletének a leírását találhatjuk. Miért lényeges ezt észrevenni? Azért, mert ők jól értették az istentisztelet lényegét. Amikor életük nehéz helyzetbe került, a Krisztusban való hitük miatt megvádolták őket, börtönbe kerültek, és halálosan megfenyegetik őket, akkor hová fordulhatnának segítségért, ha nem a gyülekezet közösségéhez.

Sajnos mi sokszor nem ezt tesszük. Ha válság, nehéz időszak következik be az életünkben, akkor általában elmaradunk a gyülekezetből, és az istentiszteletekről. Most nem érek rá istentiszteletre jönni, bibliaórára járni, mert váltságban van az életem, válságba van a házasságom, munkahelyi gondok vannak, a családom anyagi helyzete került válsága, szerettem elvesztése és a gyász fájdalma nagyon megvisel, betegség van a családban, stb. Olyan sokszor hallom lelkipásztorként ezekez a mondatokat az istentiszteletről elmaradó gyülekezeti tagoktól.

Péter és János esetében azonban azt látjuk, hogy a személyes életükben bekövetkező krízis nem eltántorítja őket a gyülekezettől, hanem még inkább oda köti őket. Ők nem elmenekülnek, hanem visszamenekülnek a gyülekezetbe. A hitük miatti próbatétel nem, hogy gyengítette volna őket, hanem éppen ellenkezőleg erőforrásuk lett.

A gyülekezethez való tartozás feltétele a hívő ember tudatos döntése, amellyel elkötelezi magát a Krisztus követésére. A Krisztuskövetés az egész életünkre vonatkozik. A gyülekezet közössége és az istentisztelet olyan erőforrás, amely nélkülözhetetlenül fontos a hívő ember számára. Mert az istentisztelet lényege Isten dicsőítése minden helyzetben, még a próbatétel idején is.

Az istentisztelet a közösség gyakorlásának helye, amelyre a nehéz helyzetben van igazán nagy szüksége a hívő embernek. „Hinni otthon egyedül is lehet” szokták sokan mondani, s ez önmagában igaz is, csakhogy a dolog másik oldala az, hogy szeretni viszont csak közösségben lehet: márpedig Jézus nemcsak a benne való hitre adott parancsot a tanítványainak, hanem a szeretetre is: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,34-35).

A keresztyének egymás közötti szeretete tehát jel a világ számára. A gyülekezethez való tartozásunk igazi feltétele ez a szeretetben megélt közösség gyakorlása, amely által a környezetünk számára is nyilvánvalóvá lesz, hogy mi Jézus tanítványai vagyunk.

2.                 A gyülekezethez tartozás következményei

„Amikor ezt meghallották, egy szívvel és egy lélekkel felemelték a hangjukat az Istenhez…” (ApCsel 4,25).

„Egy szívvel, egy lélekkel”: az igazán jelentős dolgok így kezdődnek el. Miért lehetséges az, hogy a jeruzsálemi ősgyülekezetben mindez megvalósult? Hiszen ők is csak hozzánk hasonló emberek voltak. A mi mindennapos tapasztalatunk pedig az, hogy minden emberi közösségnek általános jellemzője a széthúzás, a harc, a rivalizálás. Vajon hogyan tudnánk ezen változtatni?

Ennek a gyülekezetnek a tagjai nemcsak papíron voltak egyháztagok: befizették az egyházfenntartói járulékot és néha-néha elmentek istentiszteletre. Ez a gyülekezet olyan volt, mint egy élő test, amelynek ha egyik tagját támadás vagy baj érte, akkor az a test minden tagjának egyformán fájt. Amikor Péter és János beszámoltak a gyülekezet közösségében a velük történtekről, akkor a gyülekezet „egy szívvel és egy lélekkel” kezd imádkozni Istenhez.

A népszámlálási adatok szerint a magyarok döntő többsége vallásosnak mondja magát, a „maga módján” gyakorolja vallását és hisz Istenben. A mindennapi életben azonban ebből a vallásosságból szinte semmit nem veszünk észre. A mai magyar társadalom életvitelét és erkölcsét már rég nem a keresztyén tanítás határozza meg. Mindennek a magyarázata pedig abban keresendő, hogy az a sok millió magát vallásosnak mondó, a hitét a „maga módján” gyakorló magyar ember vagy egyáltalán nem tagja egyik keresztyén gyülekezetnek sem, vagy épp csak papíron létező egyháztag, akit az egyházak a maguk statisztikai kimutatásaiban fel tudnak mutatni, de valójában nincs élő kapcsolatuk a „gyülekezetükkel”.

A gyülekezethez való tartozás következményekkel jár. Aki elkötelezte magát Jézus Krisztus követésére és csatlakozott a gyülekezethez, annak számára a hit nem lehet többé „magánügy”. A modern liberális gondolkodás találta ki ezt a fogalmat, hogy a hit magán ügy. Tehát nem tartozik a szomszédomra, a munkatársaimra, a barátaimra, de még a családtagjaimra sem, hogy én kiben vagy miben hiszek. Az első keresztyének számára a Krisztusban való hitük a legfontosabb „közügy” lett. Nem csak otthon a „maguk módján” hittek Krisztusban és élték meg vallásosságukat, hanem a gyülekezet közösségében rendszeresen összejöttek, hogy együtt imádkozzanak, igét olvassanak, és nyilvánosan bizonyságot tegyenek hitükről. Az Istentől kapott világosságukat nem akarták véka alá rejteni, hanem világítottak a körülöttük levő sötétségben. A krisztusi életforma áthatotta egész életüket. Erről tanúskodik az ősgyülekezetnek itt lejegyzett imádsága, amely egyben egy hitvallástétel is.  Látásmódjukat az jellemzi, hogy nem magukból indulnak ki, hanem Jézus Krisztust állítják középpontba. A kiindulási pont a Golgota, megvallják, hogy Jézus mindent megtett értük. Hiszik azt, hogy Jézusnak konkrét szándéka van az életükre vonatkozólag és kérik, hogy ezt ismertesse meg velük Jézus, hogy ebben erősödhessenek meg. Amit pedig már megértettek Isten akaratából, azt igyekeztek meg is cselekedni. Így történi, hogy a többletteher ahelyett, hogy gyengítette volna őket, még jobban megerősítette. A krisztusközpontú életforma erőforrás. A hitvallás pedig nemcsak egy megtanult szöveg (Apostoli Hitvallás) elmondását jelentette, hanem egy új életforma választását. Érdemes megvizsgálni ezt a két szót: hit = bizalom, vallás = közösen felismert istenélmény kinyilvánítása, megélése. Ez a kettő együtt a hitvallás.

3.      A gyülekezethez tartozás áldásai

„Amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek mindnyájan Szentlélekkel, és bátran hirdették Isten Igéjét.” (ApCsel 4,31).

A gyülekezethez való tartozásnak mindenki számára egészen nyilvánvaló áldásai vannak a hívő ember életében. A gyülekezeti közösségbe járó, a szeretetközösséget átélő és gyakorló hívő ember mindennapi élete olyan jellé lesz, amit a világ a Krisztushoz való tartozás jeleként ismer fel. Tulajdonképpen a szeretet új parancsolatában is erről beszél Jézus, amikor azt mondja, hogy tanítványait a világban az egymás iránti szeretetről lehet majd felismerni.

Miben mások Krisztus gyülekezetének tagjai, mint a világban élő többi ember? Legfeltűnőbb különbség az, hogy minden őket ért sérelem és fenyegetés ellenére is a tanítványoknak békességük van. Ma egy rendkívül békétlen világban élünk. De a Krisztus gyülekezetéhez tartozó embereknek mégis van békeségük, mert ők már ismerik Isten akaratát és tudják, hogy bármi rossz is történik velük ebben a világban, az Isten szeretetétől őket semmi nem szakíthatja el. Tudják, hogy Istennek terve van az ő életükkel, a próbatételekben is ott van velük Jézus, s végül Isten ügye fog diadalmaskodni. Az Isten minden értelmet felülhaladó békessége képes megőrizni szívüket és gondolataikat Jézus Krisztusban.

A másik szembeötlő különbség a bátor bizonyságtétel. Az írástudókat is teljesen meglepte az a nyíltság és egyenesség, ahogyan az apostolok a Krisztusban való hitükről beszéltek a nagytanács előtt. Nagy szüksége lenne a világnak ma is a keresztyéneknek erre a bártor és őszinte megszólalására. A 20. század két nagy keresztyén gondolkodójának egy-egy mondata jutott ezzel kapcsolatban az eszembe. Az egyik, a nagy teológus Karl Bart gondolata: „Az egyház azért jött létre, hogy új jel legyen a világban, amely radikálisan különbözik a világ útjától, és reményt ad azzal, hogy ellentmond neki”. A másik pedig a feketék jogaiért küzdő baptista lelkész Martin Luther King gondolata: „Az egyház az államnak sem nem ura, sem nem szolgája, hanem lelkiismerete, iránymutatója, kritikusa legyen, de eszköze soha!”

S végül a gyülekezethez tartozás áldása, hogy a Szentlélek kézzel fogható jelenlétét tapasztalhatja meg a hívő ember. Az egy szívvel és egy lélekkel elmondott imádság hatására megrendül az a hely, ahol egybegyűlve voltak, amikor a Szentlélek ereje betölti a tanítványokat. Az apostolok szavaiból erő árad, majd pedig bizonyságtételüket Isten jelekkel és csodákkal is megerősíti. Az apostolok azonban nemcsak szóltak, hanem cselekedtek is, ez lesz nyilvánvalóvá a gyülekezetben való közösségvállalás és adakozás által. Javaikat önként osztják meg egymással, hogy ne legyen közöttük nélkülöző. A gyülekezethez való tartozás nagy áldása ez, hogy senkinek sem kel szűkölködnie a Krisztus egyházában.

Miért jó a gyülekezethez tartozni? Nos amint láttuk a gyülekezethez való tartozásnak vannak feltételei, következményei és áldásai. A feltétele az a döntés, hogy elkötelezzük magunkat a Jézus Krisztus követésére, egyben az embertársaink iránti szeretet gyakorlására. Tehát hinni ugyan otthon is lehet egyedül, de szeretni csak közösségben, gyülekezetben. A következmény pedig, hogy egy szívvel és egy lélekkel tudunk kiáltani Istenhez és megvallani hitünket. A gyülekezethez való tartozás áldása pedig az, hogy a hívő ember békessége megmarad a legnehezebb körülmények között is, s közben adatik számára erő a bátor megszólalásra, hitvallásra és bizonyságtételre.

Hallatszik-e ma a keresztyének bátor hangja és őszinte bizonyságtétele, hogy reményt adjanak a világnak? Van-e bátorsága ma az egyháznak és a keresztyéneknek, hogy kritikusa és lelkiismerete legyen a társadalomnak? Vajon nem erre a bátor bizonyságtételre hívja-e Jézus a tanítványait, amikor azt mondja nekik: „Ti vagytok a föld sója… a világ világossága…” (Mt 5,13-14). Ámen.

 

 

 

 

 

szimbolum_3..jpg

Velünk lesz-e Jézus 2011-ben?

Olvasmány: Mt 25,31-46

„Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől. Amint távozása közben feszülten néztek az ég felé, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, és ezt mondta: Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” ApCsel 1,9-10.

 

Az újesztendő első napjára a református bibliaolvasó kalauzunk újszövetségi igerészként az ApCsel 1,1-14. szakaszt jelölte ki, ahol Jézus mennybemeneteléről hallunk. Hogyan is lehetne kötni Jézus mennybemenetelének történetét újév napjához? Imádságos szívvel olvasva találhatjuk meg a kapcsolódási pontot, mely egy nagyon fontos kérdést vett fel a számunkra: „Hogyan tovább? Vajon velünk lesz-e Jézus 2011-ben?”

A tanítványok miután Jézus felment a mennybe, továbbra is felfelé bámultak, tátott szájjal. Nem tudták, hogyan tovább. Két angyal érkezett, hogy megnyugtassa őket, s fel is tették a magától értetődő kérdést: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve?”

Életünk során számtalanszor tesszük mi is ugyanezt, mint a tanítványok, hogy csak kémleljük a kék eget, hátha meglátjuk Jézust vagy valamiféle látható jelet. Ha magunkba nézünk és őszinték vagyunk, akkor be kell vallanunk tehetetlenségünket, úgy ahogy a tanítványok is, s csak ezt tudjuk kérdezni: miért kellett neki elmennie, miért hagyott magunkra minket? Mi lesz velünk holnap? Mi lesz velünk ebben az újesztendőben?